Viszonylag későn, 33 évesen kezdtem vitorlázni. Bár gyerekként csodáltam a vitorlásokat és deszkából meg vászonból építettem modelleket, úgy gondoltam, hogy a vitorlázás a kiváltságosoknak jár csak. Valahogy nem is gondoltam, hogy én egyáltalán vitorlázhatnék. Egyszer raktunk árbocot, vitorlát a gumicsónakra, de mivel nem ismertük az uszony fogalmát, csak azért jutottunk ki, mert vittünk evezőt is, és letéptük a vitorlát, amit bizony a szél egyenesen befele fújt.
Úgy tudom, ismert nagy vitorlázónk, Fa Nándor is annyi idősen kezdte a vitorlázást mint én, és el tudom képzelni, mit érezhetett. Hogy milyen egy szenvedélyt megtalálni, és próbálni bepótolni az addigi lemaradást.
Elvégeztem a belvizi kedvtelési kishajós tanfolyamot, és onnan minden alkalmat megragadtam arra, hogy vitorlázzak. Ha átmentem egy budapesti hídon, figyeltem a hajók jelzéseit, ha kiléptem az utcára, a szelet figyeltem.
Ahogy tudtam, elvégeztem a versenyzésre felkészítést is, de sokáig nem versenyeztem. Ha tehettem, inkább jollékkal mentem, mert érezni akartam a szél, a víz minden rezdülését.
És akkor jött egy élmény, amiről szintén azt hittem, hogy elérhetetlen lesz: egy adriai út.
Közjátékként eljutottam több balatoni versenyre is, Bahart Regatta és Kékszalag.
Aztán egy újabb társasággal eljutottam megint az Adriára, és akkor elhatároztam, hogy le akarom tenni a jogosítványt, és a tengeri túra alatti kapitányom szakmai felkészültsége miatt azt is eldöntöttem, hogy hol.
Azt nem gondoltam, hogy a tengeri tanfolyam milyen sokrétű és mennyi felkészülést igényel. Azért imádtam a felkészülés minden egyes percét, és a következő tengeri túrámra már jogsival a zsebemben mentem.
Folytatom…